Nem Tosoki Áron novellái

- Gyerekek, ez remek! Az utóbbi idők egyik legsikeresebb munkája van a hátunk mögött!
- Tényleg, főnök?
- Ha mondom, tényleg, nagyon jók vagyunk, ezt kell csinálni, így, ahogy most. Persze, ezen is lehet javítani, de már közel vagyunk a tökéleteshez.
A tárgyalás résztvevői kijöttek a tárgyalásról, a főnök pedig bent maradt a legbizalmasabb emberével. Azt mondta neki:
- Öcsém, ekkora szart még nem csináltam. Na és ezek a faszkalapok...
A legbizalmasabb ember pedig csak bólogatott, oldalra billentette a fejét és a vállait lassan közelítette a fejéhez.

- Helló! Mi van veled, semmi?

- Elnézést, tegye be, legyen szíves, az olvasójegyét a vonalkódolvasó alá.
- Már egyszer bejöttem.
- Ezek szerint akkor egyszer már ki is ment, úgyhogy kérem szépen.
- Nem értem, minek kell naponta hatszor lehúznom ezt a kártyát, de mindegy.
- Lehet, hogy önnek mindegy, de engem itt azért fizetnek, hogy ellenőrizzem a belépést.
- Az előbb vagy öten mentek be a kijáraton.
- Az önt ne zavarja, láttam, tudok róla.
- Nekik nem szólt semmit.
- De magának szóltam, maga megtette, és ezzel vége is.
- Nem. Még csak most kezdődik. Majd meglátja.
- Mit látok meg?
- Hogy például megint úgy ment be valaki, hogy nem húzta le a kártyáját.
- Ezt nem hiszem el... Elnézést! Elnézést! Tegye be, legyen szíves, az olvasójegyét a vonalkódolvasó alá.
- Már egyszer bejöttem.

Hajnalban hajnal van. Nappalban nappal van. Napalmban napalm van. Az ablaknak ajtaja van a napra. Aranyalma. Almablabla. Babra fanyalgva. Abrakban zab van, szalma. Hajamban hab van. Agyamban halk hang van, ha hagynak. Ha akarna, havazna, fagyna. Az aszfaltban aszalt paszta van. Talpak ragadnak, tapadnak. Az asztalban fa van. Vagy vas. Rajta hagyma. Nagymama hagyja. Nagypapa hangya. Apa altatja, anya alva tartja. Angyal-nap van ma. Harmadnapra kaptam. Valaha halak haltak a tavakba. A tavak csak apadnak. A csapnak nyaka van. Apacsnak balta. Csajt akartam, haragra akadtam. Hadar a magyar. Talpra hamar. Arca csak agyar. Pazar. Plaza. Haza. Barack 'Bama. Hamvas. Baja. Varas az alkarja. Kaparja. A haja barna. Laza. Nana. Ja, hagyjam abba? Abraka dabra.

- Elnézést, meg tudná mondani, mennyi az idő?
- Nincs kedvem tippelni.
- Nem azt kértem, hogy tippelje meg.
- De nincs órám.
- Attól még tudhatná, mennyi az idő.
- Ne haragudjon, meg tudná mondani, mennyi az idő?
- Épp most kérdeztem magától.
- Nem, épp most én kérdeztem magától.

- Van tej?
- Nincs.
- És kenyér?
- Az sincs.
- Na de akkor mi van?
- Semmi.
- Milyen bolt ez egyáltalán?
- Üres.

Az úgy volt, hogy elindult reggelit venni, legalábbis éhes volt, annyi biztos, hovatovább korgott a gyomra, és virslit kívánt, és ment, ment, ment, hívták elképzelt illatok a bolt felé, s közben már magasan járt a nap, merőlegesen, aztán már egyre kisebb lett a bezárt szög, mint amikor egy krokodil csapja össze a fogait az áldozat reményében, egészen addig, amíg meg nem érzi a vér kék ízét.

- Most gondold el, mennyi pénzt kaphat ez a nő, hogy itt virít a címlapon!
- És nézd meg, hogy mosolyog, pedig most lépett le egy fotóssal, a férje meg hopoon maradt.
- Hogy nem szégyelli magát... Még mutogatja is!
- Undorító. Mennyibe is kerül ez az újság?
- 127 forint.
- Csak?

Az idő relatív dolog - mondta a blogger, és egy nappal visszadátumozta az elkésett bejegyzését.

Elaludt, méghozzá állva, ráadásul a vonaton. Rettenetesen hideg volt, a vécéajtónak dőlve viszont a paradicsom néhány alapvető jelenete játszódott le benne, annyira fáradt volt.
Harmadik napja nem aludt, lassan azt érezte, hogy már menés közben is lecsukódik néhány pillanatra a szeme, de a lábai mégis vitték tovább.
Aztán, mondom, a vonaton lett vége. Állva, hidegben. De mindegy volt, csak legyen valami. Ne az ébrenlét. Az már túl halálszerű volt.

Az jutott eszembe, hogy allokáció meg laurencium, később aztán ezeket módosítottam heterociklusra és remócióra, de azon is gondolkodtam, hogy nem lehetne-e mondjuk indignáció vagy umbrofília, hovatovább zimogén vagy abrogáció, netalán eupelágikus vagy kratogén. Végül aztán ott kötöttem ki, hogy heterogenitás és orientáció. Mert ezek mind értelmes szavak.

Morfológiai szószerkezetekről és frazémákról tanult, alárendelő és mellérendelő szintagmákról, szintagma csoportokról, bokrokról, szövegmondatokról, rendszermondatokról és nyilatkozatokról, sajátos jelentésű, hiányos, teljes, egyszerű és összetett mondatokról. És egy fonémát sem tudott volna elképzelni.

Úgy tett, mintha az utolsó fürdéshez készült volna, végleg lemosni magáról a port, ami rengeteg év rengeteg rétegét pakolta a testére.
Úgy készült.
Áhítattal, alázattal és rendkívüli pontossággal. Mindent előkészített, annak rendje és módja szerint, precízen, rendben.
És mégsem merte megtenni.

- Hová megyünk ma este?
- Miért kell nekünk minden este menni valahová?
- Miért akarsz te minden este itthon ülni?
- Neked nincs eleged a hülye barátnőidből?
- És neked a nyomorult tévézésből?
- Ott legalább nem a mosogatás közben beszakadt körmökről beszélnek...
- Engem meg egyáltalán nem érdekelnek sem a nyomorult második világháború nyolcszázhuszonhatodik csatájában elesett katonák eltűnt testei, sem a pindi-pandák létfenntartásának küzdelmei...
- Jaj, ne kezdjük megint elölről.

A tévé előtt ültek.
- Ez mekkora kurva!
- De most miért, ha már nem szereti...
- Akkor a francért ment hozzá?
És tovább figyelték a képernyőt.

- Szerezz egy új barátnőt - mondta, amire a férfi már nem felelt.
Aztán a nő elviharzott, a férfi pedig utána fordult. Tudta, hogy nem lát többet ilyen kerek popsit.

- Még nem adhatok sört, a nejed azt mondta, csak négy után.
- Hát jó, ha nem, nem.
- Vagy megígéred, hogy meghagyod neki azt a két dobozt, amit kért?
- Meg.
- Akkor vigyél nyolc dobozt. Már kifizette.
- Jó.
- De nyolcat, nem többet, és kettőt ne igyál meg.
- Jó.

Hányigerem volt, nagyon. A reggeli bundáskenyér túlságosan olajosra sikeredett, hovatovább nagyon rossz volt. Mindenesetre egész nap nyolc banánt ettem meg, hogy elnyomja azt a rettenetes ízt a számban. De nem nyomta el.

- Nem! - mondta.
- De! - mondtam.
- Nem! - ismételte.
- De! - ismételtem.
- De - mondta.
- Nem - mondtam.